Ez a blog több folytatásból áll, egy témában. Azoknak szól leginkább, akik érintettek vagy aki csak hallottak és –jogosan- rettegnek egy szörnyű betegségtől, aminek a neve: endometriózis.
Az én blogom erről a nagyon rejtélyes és alattomos betegségről szól, csak kicsit másképp.
Minden amit leírok, velem történt, és történik, szó szerint igaz!
A történet mint az élet is, egy folytatásos teleregény, több epizódban mesélem el, és meglátjuk, hogy alakul, lesz-e happy end, vagy csak levonjuk a következtetéseket.
Gyertek velem erre az utazásra, és lássuk hogyan alakulnak a dolgok. Van amit még én sem tudok…
Eddig sem volt unalmas az életem, számtalan kellemes és kellemetlen kalandban volt részem, de ha 10 évvel ezelőtt valaki azt mondja, hogy velem ilyesmi megtörténik, hát azt nemes egyszerűséggel idiótának hittem volna.
2017. június 14-e egy szokásos meleg pénteki napnak indult, bár amikor felkeltem, kicsit izomláz szerű érzés volt a mellkasomban. Mivel minden nap edzek, ezért ez nem is lehetett volna szokatlan, de emlékezetem szerint semmi mellizom megerőltető gyakorlatot nem csináltam. Minden esetre nem foglalkoztam vele sokat, levittem a kutyát, sétáltunk, de a fájdalom csak nem tetszett nekem. Nem vagyok egy azonnal orvoshoz rohangáló típus, de mivel három nappal ez előtt kocsival hosszabb úton voltam, arra gyanakodtam, hátha a légkondi, és bár orvoshoz nem rohangálok, azért a hipohondria sem ismeretlen fogalom előttem, egyből arra gondoltam, hogy nem volt kitakarítva a légkondi és tuti, hogy légionárius betegségem van. Felhívtam a körzeti doktornőt, hogy mi a véleménye az általam felállított diagnózisról, de Ő azt mondta, hogy ez azért nem egyik napról a másikra alakul ki, és magas láz is társul hozzá, de ha engem megnyugtat ad egy beutalót mellkas röntgenre. Mondtam, hogy majd meglátjuk hova fajul az állapotom, ha úgy érzem szükségét, akkor elmegyek, de most még nem rohanok. Annál is inkább mert mennem kellett edzésre.
A futógépen töltött harmincadik másodpercében éreztem, hogy na, ez az, ami nem fog menni, mert egész hirtelen elfogyott a levegőm, és annyira erős lett a fájdalmam, hogy muszáj voltam abbahagyni a futást. Ekkor gondoltam, hogy mégiscsak meglátogatom a röntgent…
(Tulajdonképpen volt már nekem ilyen, ilyesmi fájdalmam, nem ilyen erős ugyan, és azt csak a futás alatt éreztem, és 3-4 nap alatt magától el is múlt, tehát nagyon nem aggódtam.)
A röntgenen gyorsan behívtak, megcsinálták a felvételt, majd kiküldtek várakozni. Lábamat lógázva a legnagyobb lelki nyugalommal vártam az eredményt, hiszen nekem úgysem lehet semmi komoly bajom.
Mikor kijött az asszisztens, és azt mondta át kell menjek a sebészetre mert van egy pici PTX-em, akkor csak annyit kérdeztem nevetve, hogy az meg mi?
A sebészet előtt természetesen egyből beütöttem az internetdoktorba a ptx-et, és elsőre egy oxigénmaszkos, gépre kötött ember képét dobta ki… Itt egy kicsit megijedtem, de sok olvasásra nem volt időm, mert már be is hívtak, ahol az orvos homályos magyarázatok közepette elmondta, hogy valami levegő van a tüdőmben, csak nem jó helyen, úgyhogy menjek be a területileg ügyeletes kórházba. Gondoltam, hogy na, ja persze, majd mindjárt rohanok. Semmi bajom nincs, kicsit fáj a mellkasom, de majd elmúlik. De a doki nem volt ilyen vicces kedvű, és kérdezte, hogy egyedül vagyok e, vagy van aki bevigyen. Mondtam, hogy itt egyedül vagyok, de most először hazamegyek . Erre azt mondta, azt nem tanácsolja, mert ki van lukadva a tüdőm…
Ez volt az a pont amikor hirtelen megfordult velem a világ, és az igazat megvallva azóta sem tért még vissza a rendes kerékvágásba, pedig akkor még halvány sejtelmem sem volt róla, hogy mi vár még rám…
Ha szeretnétek tudni, hogy mi várt még rám, tartsatok velem, ígérem részletes leírok mindent, és higgyétek el eljutunk az endometriózishoz is (sajnos)
Szép napot mindenkinek!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: