Szóval ott hagytuk abba, hogy nagyon úgy festett kórházba kell menjek. Hát mentem is.
Péntek volt, gyakorlatlan beteg voltam én még akkor, nem tudtam, hogy pénteken nem szabad lebetegedni, hétvégén meg főleg nem. De, hát nem tudtam én akkor semmit se még…
Mivel kellőképpen megijesztettek, a kórházba érkezéskor már elég ideges voltam, amit csak tetézett a szakképzett orvosi hozzáállás. Csak annyit mondok Honvéd Kórház sürgősségi… Aki járt már ott tudja, aki nem, az szerencsés. Lényeg a lényeg, hogy röntgen felvételem alapján, az igazolt ptx láttán nem nagyon tudták, hogy most akkor mit is kellene tenni velem… Itt ragadom meg az alkalmat, hogy elmondjam egyáltalán mi is az a ptx, azaz latin nevén pneumothorax. Ez a légmell, ami azt jelenti, hogy a tüdő normál esetben a mellhártyához tapad, és a rekeszizom mozgatja légvétel esetén. Ha bármelyik oldalról akár a tüdő felől, ahol pici léghólyagok vannak levegővel telve, akár a mellhártya, akár a rekeszizom felől valamilyen sérülés vagy az említett léghólyagok megpattanása miatt levegő kerül a mellhártya és a tüdő közé, (ezt egyébként pleurális térnek hívják) akkor az ott normál esetben lévő vákum és kitapadás megszűnik és a tüdő összeesik, leválik a mellhártyáról. Ez többnyire fulladás érzéssel, erős fájdalommal és köhögéssel jár. Bele is lehet halni, de azért az ritka, viszont egy nagyon komoly és problémás állapot. Nekem sem fulladásom, sem köhögésem nem volt, “csak” a mellkasi fájdalom.
A kórházban nem volt mellkassebész, – ami tulajdonképpen felfoghatatlan!!! – aki az ilyen eseteket ellássa és döntsön.
Körülbelül délben kerültem be a sürgősségi váróba, és délután hatkor még egy CT vizsgálaton és vérvételen kívül semmi sem történt, azt viszont szemmel láttam, hogy nagy bajban vannak velem, hogy most mit is csináljanak. Este hétre az lett a terv, hogy felküldenek a mellkassebészeti osztályra, ott majd csináljanak velem amit akarnak az ottaniak.
Ők nem akartak semmit.
2 napig feküdtem, mert azt nagyon szigorúan megmondták, hogy semmi ugra bugra, maradjak nyugton, mert ennél az állapotnál sosem lehet tudni mikor esik teljesen össze a tüdő, és akkor fulladhatok. Ezt nem nagyon akartam megvárni, főleg, hogy tudtam mennyire szakszerű az ellátás, a végén még itt fulladok meg, ha ne adj isten úgy alakul.
Azoknál a betegeknél, akiknek pici a légmell, tehát nem az egész tüdő esik össze, hanem csak egy pici része, előfordulhat spontán visszatapadás. Természetesen én úgy gondoltam, az én esetemben ez nem is lehet másképp. Mert a másképp az nagyon ijesztő volt. A gyógyulás és a terápia első lépcsője a becsövezés. Gondolom mindenki látott már vészhelyzetet, ahol az összes traumás és meglőtt beteget állandóan becsövezik. Ez szó szerint annyit jelent, hogy egy körülbelül ujjnyi csövet a mellkas felvágásával bevezetnek a tüdőbe, a cső végét egy szívószerkezethez erősítik (ami a falon van!) és elkezdik szívni a tüdőt. Nem hangzik kellemesen… Én ezt mindenképp el akartam kerülni. Úgy tűnt ekkor, hogy ez sikerülhet is, hiszen egy részről egyetlen kompetens orvos sem volt, aki ezt végrehajtsa rajtam, más részről abban sem voltak biztosak, hogy ez kell-e nekem, vagy magamtól rendeződök. Néha jött egy orvos megkérdezte, hogy vagyok, elvittek kontroll CT-re, de érdemben nem sok minden történt, hacsak az nem, hogy az egyik ilyen orvosi látogatás alkalmával az egyik doktor megkérdezte nem menstruálok e? Mondtam, hogy de igen, miért lehet összefüggés??? Azt mondta, hogy lehet, de igazából nem indokolta meg a fizikai okait. Harmadik nap hajnali ötkor felráztak, hogy akkor most van szabad mellkassebész, és Ő becsövez.
Addigra én már rengeteget olvastam a ptx-ről, egészen biztos voltam benne, hogy engem nem fognak becsövezni! Nem is voltam rosszul, már a fájdalmam is elmúlt, és a CT szerint is kisebbedett a légüres tér a mellkasomban, magyarán tágult a tüdőm vissza az eredeti állapotba. A doktor úr nem teljesen nézett normálisnak amikor közöltem vele, hogy köszönöm szépen sem a csövezést, sem a további vendéglátást nem kérem, és én akkor most már hazamennék.
Saját felelősségre hazaengedett, de az még nem hivatalosan elmondta, hogy valószínűleg jól döntöttem, mert ez magától rendeződni fog, csak a következő 4(!!!) hétben semmit ne nagyon csináljak. Se emelés, se futás, se semmi, üljek a kis popómon. Na ez az ami nekem nagyon nehezen megy, bár most eléggé meg voltam ijedve ahhoz, hogy kivételesen be is tartsam. A 4 hét alatt voltam két röntgen vizsgálaton, az elsőn is látszott, hogy már sokkal kisebb a ptx, a második pedig már teljesen rendben volt. Azt is megtudtam, hogy valószínűleg egy pici léghólyag megpattant a tüdőmben az okozta a ptx-et, és, hogy ez egy veleszületett dolog, ilyen a tüdőm, előfordul ez. Ezzel nyugtattak, csakhogy én egyáltalán nem voltam nyugodt! Annak tükrében pedig főleg nem, hogy bár a ptx igazoltan elmúlt, nekem még mindig voltak fájdalmaim… Erre egy orvos sem tudott mit mondani, sőt megengedték, hogy lassan kezdhetek visszatérni a normális életemhez. Végre mehettem, ha futni nem is, de legalább kocogni. Felemelő érzés volt, az első megengedett 3-4 perc futás mintha maga a repülés lett volna. (Nekem ez a drog :)). Lelkileg nagyon nehezen éltem meg ezt a 4 hetet, és nem csak a futásmegvonás miatt, hanem egyszerűen volt bennem egy megmagyarázhatatlan idegesség, hogy csak nehogy ez még egyszer megtörténjen…
És akkor eljött az ötödik hét, vele az következő menstruáció, és szintén egy napos pénteken, egy újabb ptx!!!
Most már kellő orvosi szaktudással rendelkezik mindenki aki olvassa a blogot, ígérem, hogy nemsokára fény derül hogy lehet összefüggés a menstruáció, az endometriózis és a ptx között. De, ha erre az orvosoknak 2 év(!!!) kellett, mi sem rohanhatunk előre egyből! 🙂 Innen folytatom! Legyetek jók!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: