Tehát, ahogy ígértem folytatom a történetet, azzal a bizonyos péntekkel, amikor újra megtörtént az, amire legvadabb álmaimban sem gondoltam, viszont mégis iszonyúan rettegtem tőle.
Nem volt se fulladás, se köhögés hál’ istennek, viszont egyszercsak egy nagyon erős fájdalom hasított a mellkasom jobb oldalába, ami olyan érzés volt, mintha átdöftek volna egy lándzsával. Persze lándzsával még sosem döftek át, de megmondom őszintén jobban örültem volna annak inkább…
Megint irány a rendelő, röntgen. Addigra már nem fájt annyira, ezért azt gondoltam, hogy hátha, talán, esetleg nem ptx. De sajnos a röntgenben lévő asszisztens sztoikus nyugalommal kijött és közölte: “Barbara visszatért a ptx-e.” Azt hittem elájulok.
Ügyeletes kórház, ahol volt mellkassebészet a Bajcsy kórház volt, oda kellett menni. Egész úton odafelé csak az járt a fejemben, hogy akkor most be fognak csövezni. Nagyon sokat olvastam a ptx-ről és tudtam, hogy a csövezés utáni recidíva, vagyis kiújulás, viszonylag magas, legalább 30%, tehát ez engem még mindig nem nyugtatott meg véglegesen, arról nem is beszélve, hogy most már nagyon szerettem volna tudni, hogy mégis mi a fenétől van ez?
Erre a válaszra sajnos még elég sokat kellett várjak, de ezt ekkor még nem tudhattam.
Szóval, péntek délután lévén a Bajcsy kórházban, ahol elvileg ügyeletes mellkassebészet van, közölték, hogy ne aggódjak nem fognak becsövezni, meg fognak műteni, de majd csak hétfőn, vagy a műtő telítettségétől függően kedden… El tudjátok képzelni, hogy péntek este, egy összeesett tüdővel, fájó mellkassal, félelemmel és bizonytalansággal telve mennyire megnyugtató az az ígéret, hogy majd valamikor megműtjük? Persze addig szigorúan maradjak ágyban, és természetesen a kórházban, mert azért tulajdonképpen én egy életveszélyes állapotban vagyok… Kellemes.
Próbáltam finoman kérdezősködni, hogy a menstruáció, meg a ptx esetleg nincs-e kapcsolatban, de azonnal lehurrogtak, hogy, hogy kérdezhetek ilyen hülyeséget. Nem akartam nagyon okoskodni, hátha a végén még azt mondják, ha ilyen sokat tudok, majd műtsem meg magam. Pedig én olvastam egy olyan cikket amiben le volt írva, hogy van egy úgynevezett catamenialis ptx, ami a menstruációval összefüggő ptx. Itt hormonális és egyéb okokat említettek, egyebek között az endometriózist is. Nekem tudott endometriózisom nem volt, pedig rendszeresen járok nőgyógyászhoz, ráadásul elég ismert és elismert orvosokhoz. Sosem volt se brutális hasfájásom, se erős vérzésem, se semmi ami akár gyanút is adhatna endometriózisra.
Amikor én ezt a cikket olvastam, valahogy egy furcsa érzés költözött belém, és folyamatosan ott motozott a fejemben. Mintha azt éreztem volna, hogy ez nekem szól, ez történik velem is. De sajnos orvosi oldalról erre megerősítést nem kaptam, sőt!
És itt jegyzem meg, hogy elég sok orvossal találkoztam, aki szabályosan tagadta volna, hogy létezik ilyen betegség…
Másnap reggel elküldtek a röntgenbe, mert azt mindenképp kontrollálni akarták, hogy nőt/csökkent-e a ptx. A röntgen egy másik folyosón volt, elég messze az én kórtermemtől. Mivel én egy kemény csaj vagyok, hát átsétáltam. Mondjuk elég lassan ment, mert már pár lépés után úgy éreztem, mint aki lefutotta a maratont szintidő alatt, de csak nem fogok szégyenszemre tolókocsiba ülni, nem vagyok én beteg! A röntgent megcsinálták és kifelé menet még elcsíptem egy félmondatot, az ott lévő -gondolom- röntgenorvos még odaszólt az asszisztensnek, hogy, és ezt szó szerint idézném: “ez meg mit sétálgat ekkora ptx-el? ”
Mire visszaértem, kezdett fogalmam lenni a nehéz légzés kifejezés valódi értelméről.
Ültem az ágyamon és minden erőmmel vártam a hétfőt és drukkoltam, hogy mihamarabb jöjjön a műtét. Az aznapi röntgen nem mutatott rosszabbodást, ezt az ügyeletes mellkassebésztől tudtam meg, valamint azt is, hogy csak és kizárólag azért nem tudnak megműteni, mert hétvégén csak a sürgős, baleseti eseteket műthetik…
Szerettem volna megtudni, hogy vajon az én esetem, akinek bármikor összeeshet a tüdeje és akár meg is fulladhat az nem sürgős? Erre azt a választ kaptam, hogy ha én rosszabbul lennék, akkor gyorsan becsöveznek, és akkor biztosan nem fogok megfulladni, és szépen ki tudom majd várni csővel az oldalamban a soromat.
Sajnos erre már vasárnap sor is került, mert a doki azt mondta, hogy nő a ptx és nem szeretné megvárni a legrosszabbat, úgyhogy javasolja, hogy engedjem meg a csövezést. Nem gondoltam, hogy nekem nem elég a műtét,előtte még megszenvedhetem a csövezés minden szépségét is.
Ezt éber állapotban végzik, úgyhogy amíg én el nem ájultam addig mindenre kristálytisztán emlékszem. Lidokain injekciót adnak a mell alá a bordák vonalában oldalt. Amikor az hat, ejtenek egy vágást és azon keresztül az emberbe szó szerint belegyömöszölnek egy olyan méteres ujjnyi vastag csövet. Nem hangzik kellemesen? Hát nem is az.
Az igaz, hogy valóban nem éreztem, nem fájt maga a művelet, de az addig kapott fájdalomcsillapító, a nyugtatók, és most még a lidokain is, egy olyan kombót alkotott a véremben, amitől eljött a képszakadás. Szóltam én az orvosnak, hogy el fogok ájulni, (persze feküdtem az asztalon, szóval nagyot nem estem volna) de Ő azzal könnyedén megnyugtatott, hogy: á, nem fogok. Nem lett igaza.
Valahogy picit életre pofoztak, és egy tolókocsiban visszavittek az ágyhoz, ahol ráerősítették a cső másik végét a falban lévő szívóhoz. És rá(m)tették a szívást.
Nem vagyok egy nyafogós fajta, de én még életemben ilyen fájdalmat nem éreztem. Olyan volt, mintha valaki tüzet rakott volna a mellkasomban és a füstje mellett szöges faklumpában eltáncolta volna a hét fátyol táncot. Annyira fájt, hogy beszélni sem tudtam. Egyszerűen nem jött ki hang a torkomon. Az viszont nagyon fura volt, hogy az elmondhatatlan fájdalommal együtt elkezdett görcsölni a hasam, azon belül is a bal petefészkem. Mondani nem tudtam, mert tényleg nem tudtam beszélni, de a telefonomon leírtam, hogy ez normális e? A doki annyit mondott, hogy erre nem tud mit mondani…
Eljött a hétfő, és vele együtt a műtét is. Sikerült kisírni, hogy megcsinálják és ne kelljen már többet várni. A műtétet végző orvosnak elmondtam a teóriámat az endometiózissal kapcsolatban, de körülbelül legyintett rá!!!
A műtét után ugyanúgy visszatettek a szívásra, és bár már kicsit kevésbé, de ezért még 10-es skálán 7-esen fájt. És igazából nem is a fájdalom volt a legnagyobb bajom, hanem az ágyhoz kötöttség. Mivel a szívó a falban, a cső bennem, sok lehetőség a mozgásra nem adódott. Se wc-re, se kezet-fogat- bármit mosni nem lehetett. Felállni nem tudtam, gyakorlatilag semmit sem tudtam csinálni, csak feküdni és ülni. Maga a pokol volt, és ez tartott 4 napig! Ahogy tágult a tüdőm, úgy lett a fájdalom egyre elviselhetőbb, volt olyan nap is, hogy kínomban már nevetőgörcsöt kaptam. Persze ebben sokat segített a szomszéd ágyban fekvő Panni néni, akinek arany beszólásai voltak.
Az orvos elmondása szerint semmit nem találtak a tüdőmben, úgyhogy én csak nyugodjak meg, mert nekem ilyen laza kötésű a tüdőm, és megrepedt egy pici bulla, de most már teljesen jól helyretették.
Picit fura volt, hogy mivel 6 éves korom óta versenyszerűen sportolok, pont most derül ki, hogy nem egészséges a tüdőm? Eddig órákat futottam, nyári rekkenő hőségben, edzőtábor, meccsek, napi kétszeri edzés, és most hirtelen nem jó a tüdőm… Hmmm, fura…
Gyorsan leírom a műtéti eljárást: az adott tüdőrészt, ahol levált a mellkasról és sérültnek látszik, levágják, majd egy varrógép segítségével összevarrják és plusz még egy szövetragasztóval picit meg is erősítik. El lehet képzelni, hogy ez tulajdonképpen mekkora roncsolást csinál a tüdőben. Arról nem is beszélve, hogy a műtétet laparoszkópos módszerrel végzik, vagyis 3 kis bemetszésen keresztül videokamerával dolgoznak. Ez nagyon jó, persze senki sem szeretné, ha hosszában felvágnák, de azzal, hogy ezen a 3 ponton be tudjanak jutni az emberbe, szét kell vágni a bőrön kívül az idegeket, szét kell feszíteni a bordákat, és a kamerával amennyire csak lehet fel kell “tárni” a tüdőt. Elég nagy a pusztítás…
A műtét utáni majdnem első kérdésem az volt, hogy mikor fogok tudni futni? Azt a választ kaptam, hogy “hát ez nem egy nagy dolog, egy hónap és futhatok”. Én örültem volna a legjobban, ha ez valóban így történik.
Azt éreztem, hogy ezt a semmilyen magyarázatot nem tudom elfogadni, így elkezdtem a catameniális ptx irányába tapogatózni. Végre találtam egy orvost aki nemcsak az endometiózissal de a catameniális ptx- el is tisztában volt.
Dr. Novák Zoltán főorvoshoz mentem, aki minden problémámat végighallgatta, leleteimet végignézte, több vizsgálatot végzett, és Ő is arra jutott, hogy látható helyen nem talál endometiózist és mivel tüneteim sincsenek ezért ez egy elég nehéz ügy, de konzultál más orvosokkal és jelentkezik. Ez így is történt. Már délután hívott és azt javasolta, hogy mellkassebész kollégák is alátámasztják, több mint valószínű, hogy nekem ez a catameniális ptx-em van.
Két dolgot tudok tenni, szedem a visannet és imádkozom, hogy hasson. Aki ismeri a visannet tudja, hogy egy hormonbomba és a célja, hogy leállítsa a menstruációt. Hiszen, ha nincs menstruáció, akkor nincs idegen helyen való vérzés sem. Mert tulajdonképpen az én betegségem lényege, hogy valahogy a méhszövetek feljutottak a tüdőbe és ott a menstruáció ideje alatt ugyanúgy véreznek. Ezzel az oda nem illő folyadékkal a tüdő nem tud mit kezdeni, nem is fér el, ezért esik össze, magyarán ezért kapom én a ptx-et.
Nagy feladat. Elhiggyem-e, hogy az endometiózis minimális jele nélkül nekem mégis endometriózisom van? Vagy az első ptx nem tudott valóban rendesen meggyógyulni, és hiába mutatta a röntgen, hogy minden oké, azért mégis korai volt még a futás? ( Ez tüdőgyógyászok véleménye volt, mert ott is voltam párnál…) Egy valószínű diagnózisra feltegyem az egész hormonháztartásom, az egész testem? Vagy ne, és minden menstruációkor legyek egy idegroncs? Ti mit választanátok??? Én választottam, de nem jól döntöttem. Következő részben kiderül mit, és miért. Puszi mindenkinek!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: