Sziasztok Lányok

Nehéz feladat előtt álltam tehát, tényleg teljesen tanácstalan voltam. Egész életemben kerültem a hormon beavatkozásokat és ezen nem is nagyon akartam változtatni. De a félelem is nagyon erős volt, hogy én ezt még egyszer nem csinálom végig. Ha viszont elkezdem a gyógyszert, akkor azt  folyamatosan hosszú évekig kell szedjem, és megmondom őszintén, nem voltam én sem teljesen meggyőződve, hogy nekem ilyen ritka betegségem lehet. Ráadásul más orvosok, tüdőgyógyászok, akik legalább már hallottak erről a betegségről (mert a többség nem is ismerte!!!) nagyjából mind azt mondták, hogy szerintük nekem nem ez a bajom, és higgyem el, ez a két egymás utáni ptx az egy és ugyanaz. Csak egy volt, az első, ami nem gyógyult kellőképp, ezért kaptam a másodikat. Hittem is, nem is.

Pár álmatlan éjszaka után azonban úgy döntöttem, – bár közben már kiváltottam a gyógyszert is-, hogy én ezt nem fogom beszedni. Nagyon sok a mellékhatás és nekem nem lehet ilyen bajom, mert én nem az a fajta vagyok. (Igen ezt a rákosok és súlyos betegségben szenvedők szokták mondani, hogy nem gondoltam, hogy pont velem ez megtörténhet…)
A családom és a barátok is mellettem álltak a döntésben, így tehát elkezdtem inkább a rehabilitációra fókuszálni. Az sem volt egy könnyű feladat. Mivel a tüdőcsúcsból egy jó darabot levágtak, így ez a rész egy roncsolt és csonkolt tüdő lett. Ha erre gondolok a mai napig kiráz a hideg, hogy ez velem történt meg.

A legelső időben a légzés is sokszor nehezen ment, azt éreztem, hogy nem kapok elég levegőt, kifulladok. Egy gumikesztyűt kellett fújnom, ezzel tudtam erősíteni a tüdőt. Sokat kellett pihenjek, de ez igazából nem is esett nehezemre, mert elég gyenge voltam. Két hét után mentem vissza dolgozni, de inkább csak anyagi megfontolásból.
Azt nem mondtam, hogy én fitness edző vagyok (szóval ezért az a sok futkorászás :)), és pár órámat visszavettem, de persze csak szóbeli oktatás formájába. A teremben a csoportom nagyon aranyos volt, folyamatosan aggódtak, hogy én csak üljek, ők majd csinálják amit mondok, csak nehogy megint valami történjen. Persze nyilván semmit sem akartam és nem is tudtam csinálni, mert elég nagy fájdalmaim is voltak a légzési problémákon kívül. 
Nem akarom nagyon részletezni, mert nem is ez a lényeg, de a teljes őszinteség mellett elmondom, hogy nagyon nehéz időszak volt ez, mert teljesen kifordultam önmagamból. Állandóan féltem, pánikoltam, hogy újabb ptx-et kapok, és ezt sajnos csak táplálta a szűnni nem akaró fájdalom. Nem csak a műtét helye fájt, hanem az egész hátam, a mellkasom, sőt sokszor még a másik oldal is! Nagy levegőt venni nem tudtam, mert azt éreztem szétszakad a mellkasom. Nem gondoltam volna, hogy ennyire nehéz lesz ez, mind fizikailag mind lelkileg.
Beszélgettem több olyan emberrel, akik átestek már ptx-en  (nem endometriózis miatt, csak spontán) és nagyon érdekes, de mindegyikőjüknek volt félelme a visszatéréstől. Volt olyan lány, aki 2 évig nem is mert semmit mozogni, mert annyira rettegett. 
Szerintem, mivel ez egy derült égből a villámcsapásként lesújtó betegség ezért komoly traumát okoz, aminek kiheverése hosszú idő, mondhatni poszttraumás stressz szindróma.  Velem is így volt, állandóan azt figyeltem, hogy vagyok, mi fáj, a fájdalom olyan-e mint a ptx, kapok-e levegőt, stb. A családom, a barátaim a kutyám mind próbáltak segíteni, de ezt nekem kellett magamban megoldani, csak nem annyira sikerült…
Az se sokat segített, hogy menstruációkor mindig sokkal jobban felerősödtek a fájdalmak, és persze ezzel együtt a félelem is.

Nem szaporítom a szót, egy év elteltével még mindig ott tartottam, hogy bár már nagyon, de nagyon, de nagyon elegem volt, még mindig a ptx körül forgott az életem. Bár több orvosnál is jártam mindegyik azt mondta -kontroll  CT vizsgálatokat követően-, hogy semmi kórosat nem lát, és hogy ne aggódjak van olyan akinek  nagyon sokáig eltart míg teljesen megszűnik a fájdalom. Hát nekik legyen mondva…

2017. júliusában volt a műtét, és 2018. novemberében ébredtem egy olyan vasárnapra amit szintén sosem felejtek. Reggel még “semmi bajom” nem volt, levittem a kutyámat, kezdtem készülni a vasárnapi órámra, amikor egy nagyon furcsa feszítő érzés ütötte fel a fejét a jobb oldalamon hátul, már majdnem a derekamnál. Először azt gondoltam, valami gerinc becsípődés, vagy ilyesmi, kicsit próbáltam nyújtózni, hátha jobb lesz, de ekkor -szintén hátul a hátam felé- egy reccsenés kíséretében már tudtam, hogy mivel van dolgom. Persze most is menstruáció alatt voltam… 

Ahogy ott álltam és az agyamban kirajzolódott a kép, hogy amit az orvosok annyira mondtak, hogy soha többet ilyen bajom nem lesz, mert a műtét után nem lehet, az sajnos nem igaz, mert most teljes valójában testet öltött, igazzá vált, vagyis megérkezett a harmadik ptx…

Még csak pánikba sem estem, a halálraítélt teljes nyugalmával fogadtam az eseményeket. Az az orvos, aki a Bajcsy kórházban annó műtött nem igazán nyerte el a bizalmamat, így ajánlás útján a Honvéd kórház mellkassebészéhez Dr. Görög János főorvoshoz jártam kontrollra, aki egyébként a nőgyógyászati klinikán Dr. Bokorral is együtt műt hasonló eseteket. (Egyébként Görög főorvos úr, aki ismerte, sőt mi több már találkozott is catameniális ptx beteggel, és akinél többször is voltam, mindig nyugtatott, hogy nem hiszi a catameniális ptx-et nálam.) Szóval Doktor urat felhívtam a privát számán és elmondtam mi a helyzet. Mondta, hogy menjek be a kórházba röntgenre és, ha tényleg ptx-el állunk szemben, akkor hívjam vissza és megbeszéljük mi legyen, de ne aggódjak, biztos nem az lesz! Sajnos Ő tévedett nem én.

Visszahívtam, szörnyülködtünk.  Mondta, hogy ha nem fulladok, nem köhögök, jól vagyok, azt javasolja, menjek haza és reggel jöjjek vissza és akkor Ő meg is műt és alaposan átnézi a tüdőm, hogy mi lehet ott a gond.

A kórházban mindenáron bent akartak tartani, alig tudtam hazaszökni, mindent aláírattak, hogy saját felelősségre, és a jóisten áldjon nem vagyok normális, de én hazamentem, minek is maradtam volna. Fájdalmam volt, de hát az eddig is volt, szóval ez már nem osztott szorzott. Lélekben kezdtem felkészülni arra amire nem lehet, hogy akkor ezt nekem most még egyszer végig kell csinálnom. A műtétet, a csövezést, az ágyhozkötöttséget, a végtelen rehabilitációt… Nem éreztem azt, hogy erre készen állnék!

Hétfő reggel megérkeztem a kórházba, ahol a Doktor úr közölte, hogy sajnos ma nem tud megműteni, mert olyan sok balesetes jött a hétvégén, hogy nincs szabad műtő. De nem ez a legrosszabb hír, hanem az, hogy legközelebb csak csütörtökön műthet, mert az az Ő műtős napja. Ez azt jelentette, hogy a műtétig be akar csövezni, majd a műtét után még 4-5 napig!!! Én azt éreztem, hogy akkor  én most itt kivetem magam az ablakon. Hogy én 8-9 napig a falon lógjak egy csövön, wc, mosdó, stb. nélkül…. NEEEEEEM!!!!!!!!  Ezt nem bírom ki! Persze tudom én, hogy vannak ennél nagyobb traumák is az életben, de mielőtt még ezt mondaná bárki is, próbálja ki milyen is ez a csövezés, aztán beszélhetünk róla!

Tehetetlen és kiszolgáltatott voltam. Ekkor jutott eszembe,  -mivel most már teljesen biztos voltam a menstuáció és a ptx összefüggésében-, hogy felhívom a nőgyógyászomat. A legutolsó ottlétemkor, amikor még hezitáltam a gyógyszer szedését illetően Doktor úr azt mondta, hogy ha esetleg valaha az életben előfordul még egy ptx menstuációkor szóljak neki, és segít mellkassebészeti ellátásban. Felhívtam. És most is, innen is hála és köszönet Neki!!!
Intézkedett, ami egy egész napot igénybe vett, de délután 6-ra meglett a pozitív válasz, hogy menjek át az Országos Onkológiai Központba, várnak és másnap megcsinálják a műtétet. Ez Görög főorvos előtt kicsit ciki volt, mert egész nap kértem, hogy várjon még a csövezéssel, mert próbálom ebből a csapdából valahogy kirágni magam. Ezt, láttam rajta meg is érti, de azért nem volt őszinte  az arcán a mosoly amikor közöltem, hogy sátrat bontanék.
Este 9-re értünk az Onkológiára. Én nem gondoltam volna még aznap reggel, hogy estére ennyire boldogan megyek egy kórházba, egy műtét elé, de, hát minden relatív.

Az Onkológián valóban vártak és itt megismerkedhettem az orvoslás egy egészen más,  európai és betegközpontú hozzáállásával. Erről, a műtétről és a műtét eredményéről a következő részben mindent elmondok. Köszönöm a figyelmet és a türelmet!