Ott hagytuk abba, hogy bekerültem az Onkológiára.
Tudták, hogy megyek, és számomra is furcsa, -de pozitív furcsa- módon úgy kezeltek , mintha valami VIP beteg lennék. Később rájöttem, hogy ott mindenkit így kezelnek! Ott nem az a hozzáállás, hogy jaj, már megint egy beteg, minek jött ez ide, hanem tényleg segíteni akarnak.
Egy négy ágyas szobába kerültem, de teljesen egyedül voltam, így tudtam ágyat választani. Mivel tényleg nagyon szép kilátás nyílt a Várra ezért szerettem volna ablak mellé feküdni, viszont innen elég messze volt a csap, és gondoltam, ha már egy darabig az ágyhoz kötve kell éljek, nem lenne baj, ha az ágyból elérném valahogy a csapot. A nővérke kicsit értetlenül nézett rám, hogy miért akarok én az ágyból kezet mosni, de mondtam neki, hogy hát engem be fognak majd a műtét után csövezni, és ezért fontos ez nekem. Kicsit kinevetett.
Itt nem használják már ezeket az ágyhoz kötött szívókat, mindenkinek van saját mobil szívója, azzal tud rohangálni. Na, számomra ez volt a nap második fénypontja. El sem akartam hinni, hogy ilyen van. Hogy nem kell mint egy magatehetetlen napokig az ágyban lennem, hanem ki tudok menni adott esetben a wc-re, vagy fogat mosni. Már ekkor tudtam, nagyon jó helyen vagyok!
Épphogy letettem a kiválasztott panorámás ágyra a cuccaim, már jött is egy betegszállító, hogy elvigyen a röntgenbe. Végig kellett menni az egész kórházon, ami nagyon szép volt. Árkádos folyosók, üveglift, és profi személyzet. Körülbelül 10 perc múlva már újra a szobámban voltam.
Vártam már nagyon a másnapot, hogy minél hamarabb túllegyek a műtéten. Reggel bejött az egész orvosi team, élén Agócs professzor úrral, aki a műtétemet elvállalta. Innen is köszönöm! Professzor úr jobbkeze Dr. Radeczky Péter volt, aki számára testhezállóbb munkát nem is választhatott volna mint az orvoslás. Egy jó szakember, nagyon jó és korrekt ember is! Arról nem is beszélve, hogy neki is volt már mellkasműtétje, tehát végre egy olyan pap, aki vizet prédikál és azt is iszik!
Elmondták, hogy ugyanúgy videoasszisztens technikával dolgoznak, így fogják megnézni a tüdőm és a sérült részt eltávolítják, megvarrják és a legnagyobb biztonság kedvéért, hogy többet tényleg ne történjen ilyen velem egy hintőpor szerű anyaggal megragasztják a tüdő mellhártya közti részt. Magától is ki fog tapadni idővel, de ezzel az úgynevezett talcumos bedörzsöléssel összeragasztják és az idők folyamán tulajdonképpen összenő majd ez a két szerv. Tudni kell, hogy a tüdő és a mellhártya között egy nagyon pici savós folyadék van, ennek segítségével tud a tüdő mozogni. Na, most nekem ezt szüntették meg! Magyarán az én jobb oldali tüdőm mint a beton, az már sehova sem mozog. Ez nem kis fájdalommal jár. Ezt el is mondták, hogy a műtét után pontosan a talcum miatt nagyon nagy fájdalmaim lesznek, és ez hosszú ideig el fog tartani. Nem hazudtak…
Az előző műtétkor leírt és érzett fájdalmam legalább háromszorosa volt. Pedig azt gondoltam, annál már nem lehet lejjebb. Az a vicces helyzet állt elő, hogy itt szabadott mozogni, a lehetőség adott volt, csak éppen nem tudtam.
De ne szaladjunk ennyire előre, ugorjunk vissza a műtéthez. Tehát a műtét sikerült, a beteg is életben maradt, és megtalálták a bűnöst, az endometriózisos szigeteket a tüdőben!!!
Az endometrium a hasból valahogy a rekeszizom átszakításával felment a tüdőbe és az ott menstuáló szigetek szakították le a tüdőt a mellhártyáról, így esett össze. Találtak oda nem való vért, ez is igazolja a fenti teóriát. Amit lehetett endometriózist leszedtek, de azt ugye nem lehet kivitelezni, hogy az egész tüdő területéről -ahol van- mindenhonnan lecsípjék, mert akkor az amúgy is roncsolt, össze- vissza vágdosott tüdőm még több károsodást szenvedne el, és azért nekem még feltett szándékomban állt a sima légvételen kívül a sport is…
Azt ígérték, fogok futni. 6 hét! Kicsit több lett, de futok… Igaz nem úgy mint régen, kicsit nyugdíjasabb tempóban, de nem azért mert nem bírná a tüdőm!
Na, de térjünk vissza a műtét végéhez. Mikor már egy nagyon kicsit magamnál voltam, és visszavittek a kórterembe Radeczky doktor már várt, és elmondta, hogy mit találtak. Én, az altatástól kicsit kábán, csak annyit tudtam mondani, hogy a k@va anyját (mármint az endometriózisnak).
Azt már írtam, hogy a fájdalom elviselhetetlen volt, tényleg azt hittem a falat kaparom le, de valahogy túléltem az éjszakát. Morfiumos fájdalomcsillapítót kaptam, de ennek ellenére is alig tudtam aludni, inkább csak rövidebb kómába estem néha.A fájdalom érthető volt, már csak azért is, mert most nem is egy csövet, de mindjárt kettőt kaptam a mellkasomba. Nem vagyok egy nagy darab, ( 49kg ), körülbelül gyerek méretű mellkasom van, én most sem értem, hogy fért el abban két egyenként egy méteres ujjnyi vastag cső???
Reggel jött a nővérke, és mondott egy olyat, hogy fel kéne kelni. Azt gondoltam ez valami rossz vicc. Hogy én felkeljek??? Felülni nem tudtam…
Aztán segített, és mivel felültem onnan már csak szó szerint egy lépés volt egy lépés. Kezemben a mobil szívómmal el tudtam menni a fürdőszobába. Igaz nem volt kellemes, erőm az pont mint egy agyonvertnek, levegőt se nagyon kaptam, de azt mondták, hogy muszáj mozogni, mert így jobban gyógyul a tüdő. A fájdalom nem nagyon akart csillapodni, de azt ígérték fog. Valóban másnapra kicsit könnyebb lett, de azért még 4 óránként kaptam a fájdalomcsillapítót és róttam a köröket a folyosón amennyire bírtam. Csütörtökön már ki is vették a csövet, ami szintén nem egy kellemes élmény, amikor érzéstelenítés nélkül kihúznak a mellkasodból két csövet. De ezen is túl voltunk, Radeczky doktor úr sem kapott idegösszeomlást az állandó kérdéseimtől, és pénteken reggel hazaengedtek.
Ez egy nagyon jó hír volt, örültem is neki, a hazaúton azonban végig zokogtam, mert az amin túl voltam és az ami még előttem állt az elviselhetetlennek tűnt. Sok idő, sok szenvedés után sikerült eljutni oda, hogy felállítsák a valós diagnózist, hogy endometriózis okozta catameniális ptx- em van/volt. De én ezért két évet és egy fél tüdőmet adtam… Hogy most mi a helyzet, azt az utolsó részben elmondom. Köszönöm, hogy velem vagytok!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: