Tehát elérkeztünk napjainkhoz. Nagy út volt. Tele fájdalommal, rossz napokkal, orvosokkal, kontrollokkal, gyógytornával. Útitársam a Visenne lett, most már be kellett lássam muszáj szednem. Igazából nekem nincs vele gondom, nem híztam, nem hullik a hajam, nem pattanásos a bőröm. Nagyon hamar hatni kezdett, ahogy elkezdtem szedni nekem többet nem jött meg a menstruációm. Az egyetlen mellékhatás a hangulatingadozás, néha elég depresszív hangulatot hoz, de ez tulajdonképp egy normális ciklus alatt is előfordulhat.
Hasi műtétet nem kellett csinálni, mert azt mondta az orvosom, és más nőgyógyász is, hogy teljesen felesleges. Akinek ez a betegség megjelenik, annak visszatér. És, ha nekem újra visszatér, az elég nagy probléma lenne, tehát mindenképp a folyamatos gyógyszerhasználat szükséges. A hasi részben, már ahová ultrahang ellát változatlanul nem találtak endometriózist, tehát az, hogy honnan indult rejtély maradt.
De tulajdonképpen az már mindegy is, hogy honnan indult, felfoghatatlan, hogy hova érkezett. Ráadásul úgy, hogy tényleg semmilyen előzetes tünetem soha nem volt, endometriózis gyanú fel sem merült.
Ha egy szóban kellene meghatározni, hogy mit vett el tőlem ez a betegség, akkor azt mondnám, hogy az életem. Minden napom és higgyétek el tényleg minden napom a fájdalomról szól, egy pillanatra sem tudok önfeledt lenni. A műtétnél átvágott idegek, teljes idegpályák károsodása nem múlik nyomtalanul. Két éve nem aludtam át egy éjszakát, mert mindig felébredek a fájdalomra. És nem csak a műtét helye, hanem az egész mellkasom, a hátam, a nyakam fáj.
A kórházból való hazaérkezésem másnapján elmentem délelőtt sétálni. Tőlem a Margit-híd körülbelül egy kilométerre van, gondoltam oda- vissza az pont jó lesz. Fél úton vissza kellett fordulnom, mert annyira fáradt és gyenge voltam. Ezt csak azért írom le, hogy már ez első perctől kezdve küzdök, nem akartam hagyni, hogy elhatalmasodjon rajtam bármiféle betegségtudat. A sétálás kötelező volt, és ennek az én kis szerelmem-kutyám örült a legjobban. A második héten már hat kilométereket mentünk egy séta alatt, és naponta kétszer- háromszor is. A fizikai erőm viszonylag hamar visszatért, a lelki nem annyira.
Akárhányszor belegondoltam, hogy egy mókuskerékben vagyok, csak elszomorodtam, és minden fájdalom egy újabb félelmet szült, mert azért ami megtörténik egyszer, aztán még egyszer és még egyszer, ott mondhat bárki bármit, a félelem állandó!
A menstruációt ugye leállították, de nálam nincs is sok esély rá, hogy valaha visszaállítsák. Illetve esély lehetne rá, csak én nem hiszem, hogy vállalom. Több ptx-et, több mellkasműtétet úgy érzem nem tudnék elviselni. Ha azonban nem lesz több menstruációm, akkor nem lehet gyerekem sem. Kihordani sem tudnám, mert a rekeszizom is sérült az operáció közben, megszülni természetes úton pedig nem is szabad, mert erőlködni azt tilos. Szóval ez a kérdés nagyjából eldöntetett számomra, és sajnos az én megkérdezésem nélkül…
A blog legelején írtam, hogy van amit még én sem tudok, és ez igaz is, mert én sem tudom, hogy mi lesz.
Most ez van, és csak nagyon, de nagyon, de nagyon remélem, hogy itt a vége. Sajnos nincs határozott happy end.
Amiért ezt az egészet leírtam, és főleg ilyen részletesen, az az, hogy okuljatok az én történetemből! Soha ne hagyjátok, főleg, ha érzitek, hogy valami nincs rendben, hogy az orvosok, csak azért mert ők még nem hallottak az adott betegségről legyintsenek rá. El kell hinni, hogy a lehetetlen is megtörténhet! És, ha megtörténik fel kell állni belőle, még, ha kétszer, ne adj isten háromszor is kell ezt megtenni! A fájdalmon kívül, ami persze az életem megkeserítője, jól vagyok. Légzési problémáim nincsenek, futni is tudok napi szinten. Kicsit lassabban mint régen, mert, ha felveszem a régi tempót azonnal beszúrnak a bordaközi izmok, valami fájdalom kialakul hamar. Így hát lassabb tempóban, de hál istennek futok, nekem ez nagyon fontos. Vannak jobb napok amikor kisebb a fájdalom, alig érezhető, és vannak rosszabbak. De nem adom fel! Túl sok mindent kellett feláldozzak az endometriózis oltárán, a futást már nem adom!
Jó lenne, ha végre, ha legalább azt megtalálnák, hogy mitől indulnak útnak a méhszövetek. Azt már erősen pedzegetik, hogy ez egy tipikusan lelki alapon kialakuló betegség (bár melyik nem az?), de én például nem jöttem még rá, hogy mi váltotta ki az alapbetegséget. Én ez előtt két évvel tökéletesen meg voltam elégedve az életemmel. Most nem vagyok!
Most nyomozom, hogy mi lehetett az ok, és hátha sikerül megtalálni és akkor jobban el tudom majd hinni, hogy többet velem ez nem fordul elő, és lezárom ezt a fejezetet. Addig amíg ez nem következik be magunknak kell nagyon odafigyelnünk önmagunkra, mert az ami ma még nincs, holnap lehet! Nem éri meg a sok stessz, az állandó hajtás, a rossz, mérgező párkapcsolat, – mert lehet egy év múlva-, de az élet benyújtja a számlát!
Egy testünk van, egy életünk, azt szeressük, becsüljük és tiszteljük! Ne legyintsünk, ne mondjuk, hogy majd holnap, mert lehet holnapra már megfordul a kocka és egy olyan életbe csöppenünk, amit soha nem kértünk!
Nagyon jó egészséget, endometriózistól mentes életet kívánok mindannyiunknak és köszönöm, hogy ilyen sokan olvastatok!
Puszi Mindenkinek!
Barbi